Egy éve már... Sandra L. Cann emlékére/ It's been a year... In Loving Memory of Sandra L. Cann

Május 1-én volt pont egy éve, hogy férjem anyukája hosszú betegség után eltávozott. (nagyon nem szeretem az "anyós" szót, így inkább az említett megnevezést használom)
Majdnem egy évig küzdött a kórral, fantasztikus kitartással és erővel harcolt ellene, sohasem mutatta ki kétségbeesését a szeretteinek, és szinte az utolsó pillanatig megőrizte jó kedélyét és hitét. Azonban hiába volt a reménybe vetett hit, ez a harc egy éve véget ért.
Négy gyermeke volt, tőlük pedig nyolc unokája született. Köztük a legkisebb, az én lányom. Személyesen csak egyszer találkozhattak, hiszen ő amerikai volt, mi pedig Magyarországon élünk. Skyler másfél éves volt, amikor meglátogattuk őt Floridában, ekkor már tudtuk, hogy nagy a baj, de még mindenki hitt benne, hogy legyőzheti a kórt. Az a tudat, hogy legalább egyszer láthatta és megölelhette a legkisebb unokáját, azért valamennyire megnyugtat.
Nana egyik unokája, Autumn, már régóta táncol, élete első versenyén a táncát Nana emlékének dedikálta. (Erről az eseményről egy kicsit bővebben, egy másik bejegyzésben)
A család megkért, hogy csináljak egy emlékoldalt. Kaptam némi instrukciót arról, hogy mit szeretnének megjeleníteni az oldalon, a többit pedig rám bízták.
Az én képzeletemben ez így jelenik meg, és szeretném, ha ez lenne az én részem a megemlékezésben.

Credits: Eenas Creations; some pictures from the internet;
lyrics: Celine Dion

It's been a year since my husband's mother passed away. She was fighting hard against cancer, with amazing stamina, strength and patience, she never showed anybody how she was feeling, and she always believed that she could get over the disease. Unfortunately this fight was lost May 1st, 2011.
She had four children and eight grandchildren. Out of her grandchildren my daughter is the youngest. They met personally just once, because we are living in Hungary and she was in America. Skyler was one and half years old when we visited her in Florida. By that time we already knew that the problem was huge, but we still believed that she could win against the cancer. Losing her is a big heartache but at the same time, knowing that she could hold her youngest grandchild at least  once, made me happy.
One of Nana's grandchildren, Autumn, has been dancing for a while, and her first dance competition ever was dedicated in memory of her Nana.
The family asked me to make a memorial page, they gave me some instructions of what they wanted to put in the picture. According to their descriptions and my vision, the final picture was this. And I hope that this can be my part of the commemoration, as well.